Felgyülemlett egy rakás film, így most, hogy a héten egyedül vagyok, elkezdtem esténként megnézni őket. Belefutottam pár igen erős darabba.

Hurt Locker (A Bombák földjén)

Irakban járunk. Amerikai bombaszakértőket (EOD - Explosive Ordnance Disposal) látunk munka közben. A főszereplő, aki enyhén szóval is furán viselkedik... egyesek szerint tökös, mások szerint vakmerő, talán őrült. Elmondása szerint két társával ellentétben neki van otthon asszony és gyerek is, mégis úgy viselkedik, mint akinek nincs vesztenivalója. Mint akit nem érdekel, hogy elpatkol-e egy durranástól, mint aki leszarja a háborút, az embereket, a világot.

A rendezést egy Kathryn Bigelow nevű hölgy követte el, akinek nem volt túl sok filmje, legutóbb a K-19: The Windowmaker-t láthattuk tőle, ami mérsékelt sikert hozott. A szereplők között feltűnik 3 ismert arc is, de csak pár percre. Azért is furcsa, mert amikor feltűnnek, a filmrajongóknak azonnal az az érzése támad, hogy na itt most valami komoly szerep következik. Francot... 5 percen belül vagy agyonlövik, vagy egy bombától válik füstté, vagy kisétál a jelenetből. Aki viszont mindig marad, a főszereplőnk, Jeremy Renner (28 héttel később, Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford), aki a két társával együtt baromi jól alakítja a szerepet. Ezen kívül érdekes még megfigyelni, hogy a zenét nem vitték túlzásba. Akár csak a No Country for Old Men, ez a film is inkább a hangokkal, a színészek játékával és a történettel teremti meg a pattanásig feszülő hangulatot. Közel sem az a hatásvadász halivúdi kuka, mint a legtöbb háborús film. Bár a rendezé néhol érthetetlenül súlyozott felvételeket, mint pl. a sivatag közepén a mesterlövész párbaj egyik lövésénél egy lassított felvételen pattogó hüvely... az így szép és jó, de baromira nem illett oda. Volt még olyan jelenet, ami elég keszekuszára sikeredett, de ettől függetlenül a kellő hatást elérte.

A film nem arról szól, hogy ott volt egy csapat Irakban és hatalmas hőstettet vitt véghez és nagyon kemény volt és majdnem ott maradt az egész osztag, mint pl. a Sólyom végveszélyben. Azzal a problémával foglalkozik, amivel már pár másik film is pl. Home Of Brave, amit ki is emelnek a filmet kezdő idézetben: "a háború drog". A hazatérő katonák pedig egyszerűen nem bírnak leállni róla... hiába otthon a gyönyörű felesége (Evangeline Lilly) és a kisbaba, na a kölökkel a jelenet... a főszereplő monológja nagyon durva. :( És ez a sima sorkatonákon is jelentkezik, képzeljük el a Bomb Squad-ban dolgozóknak mennyi adrenalin folyhat vér helyett az ereikben, amikor ellenséges területen egy összetákolt bomba működésére próbál rájönni, mielőtt az időzítő lejár, vagy mielőtt távolról elérkezettnek látnák az időt megnyomni a piros gombot... vagy ne képzeljük el, csak nézzük meg a filmet és lesz róla valamennyi fogalmunk. Bravó! Ezután figyelemmel fogom kísérni a rendező hölgy munkáit az tuti.

Egyéb olvasnivaló:
http://www.moziplussz.hu/film.php?id=2138
http://www.imdb.com/title/tt0887912/
http://filmbuzi.hu/archives/2009/06/20/the-hurt-locker/

The Road

Apa és fia kóborol egy letarolt világban. Amint szépen lassan próbáljuk összerakni az apa (Viggo Mortensen) emlékeiből az előtörténetet, egyre világosabbá válik, hogy háborús bombázások átlal elpusztított amerikában járnak, méghozzá kb. 3 évvel a támadás után. Próbálják elérni a déli partot. Alig maradt élő ember, az élelem csaknem mindehol elfogyott, felütötte fejét a barbár emberek között a kannibalizmus. Ilyen világban próbálja az apa megőrizni emberségét, megóvni fiát minden rájuk leselkedő veszélytől, kitartása és eltökéltsége, hogy fiát biztonságban tudhassa, túlmegy minden határon.

Ez a csaknem 2 óra postapokaliptikus hangulat képes összetörni a nézőt, erre eddig nem sok volt képes azokból, amit volt szerencsém látni. Utána a ház előtt gyorsan elszívtam egy cigit és körbenézve szinte mindenhol azt néztem, milyen lenne a környéken élni és boldogulni hasonló helyzetben. Szinte megelevenedtek az előttem parkoló roncsok és a néhány sétáló ember éjszaka, ahogy élelem után keresgélnek, gyűjtögetnek, mint a mai csövesek. A történtben előrehaladva egyre inkább nehéz lesz megérteni, hogy nem adta fel éveken keresztül az apa a küzdelmet az éhséggel és azzal, hogy fia ebben a világban kénytelen felnőni.

Ez a film nem egy habkönnyű popcorn mozi. Nem lesz tőle jobb kedved, de ha azokat a filmeket keresed, amik többől állnak, mint szimpla képek és hangok, meg egy már több irányból is ismert történetek, akkor érdemes megnézni, mert ez képes erős hatással lenni a nézőre. A végkifejlet pedig már csaknem megríkat, mikor a kutya megjelenik. Akkor érti meg az ember, hogy még ebben a szerencsétlenül járt világban is fordulhat még rosszabbra a helyzet, egy rossz döntésből kifolyólag. :(

Invictus (A legyőzhetetlen)

Clint Eastwood sorra gyártja a filmtörténelem legütősebb darabjait így 80 évéhez közeledve. Ezt sem sikerült elrontania. Ez a film több olyan elemet is felhasznál, ami külön-külön is sikeres alapul szolgálhatna filmeknek. Van itt nekünk Nelson Mandela (Morgan Freeman), '94-ben a Dél-afrikai köztársaság első demokratikusan megválasztott elnökévé szavazak a többségben lévő feketék, az addigi szegregációt követően, aminek Mandela is áldozatául esett és az utóbbi 27 évet börtönben töltötte. Ám Mandela nem kívánt revansot venni. Csak a demokrácia bevezetésén és 43 milliós lakosság egységgé kovácsolásán fáradozott. Ezutóbbihoz leggyorsabban vezető útat a nemzeti sportjukban, a rögbiben látta. A '95-ös rögbi világbajnokságra készülő Bokka (Gazellák) csapatuk támogatására óriási hangsúlyt fektetett, akinek népe egy emberként szurkolt, függetlenül bőrszínüktől. Csapatkapitányuk (Matt Damon), aki ebből az elkedvenedett csapatból próbálta kihozni a legjobbat. A csapat 99%-ban fehér, egész pontosan 1 fekete játékosuk van és most, hogy a köztársaság élére fekete elnök került, a csapat népszerűsége épp annyira elsüllyedt, amennyire a lelkesedésük.

Gyönyörű eszközöket használt Eastwood a hitelességhez, pl. Dél-afrika hivatalos nyelvének (angol) akcentusával megszólaló Mandela, a vegyesen angol és búr nyelvű zenékkel operáló hangulat. Talán szüksége is volt Eastwoodnak egy ilyen filmre, mivel erősen rasszista szerepet játszott legutóbb szintén nagysikerű Grand Torino-jában (2008).

A film több, mint 2 órás, de a történet és a figurák magával ragadóak, gyönyörű jeleneteket láthatunk, ahogy az emberek legyőzik az előítéletüket, ahogy együtt szurkolnak és együtt ünneplik "színvakon" a csapatukat. És ez így jó, így szép. Egyedül Mandela életének és halálának története kevés lenne ebben a filmben. Természetesen a halálára ki sem tér Eastwood, mivel a film nem ezt kívánta bemutatni, az egy másik történet. Nem az elnöki biztonságiak életéről szól, ahogy védeni próbálják a rendezvényeken, arra is megannyi film készült már épp az ő főszereplésével :) (Célkeresztben). A hangsúly a kicsit a rögbin, de nagyrészt azon van, hogyan képes egy vezető felnőni a feladathoz, hogy legyőzze az apartheid hatását és egy népet teremtsen. Gyönyörű film, ahogy már egyre többször mondtam az Eastwood filmek végén... Ezt senki sem tudta volna jobban csinálni.